Search

A dohányzás számos krónikus betegség, a szívérrendszeri események, a daganatos megbetegedések, a krónikus obstruktív tüdőbetegségek és a halálozás fontos kockázati tényezője. Kevésbé ismert, hogy a dohányzás szerepet játszhat a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásában is, amiben mind a béta-sejteket károsító, mind pedig az inzulinrezisztenciát fokozó hatása szerepet játszik. Számos adat szól ma már amellett is, hogy a dohányzás elősegíti a cukorbetegség nemcsak makro‑, de mikrovaszkuláris szövődményeinek kialakulását és progresszióját. A szerzők alábbi összefoglaló közleményükben ismertetik a dohányzás és a szénhidrátanyagcsere-zavar összefüggéseit, valamint a dohányzás szövődményekre gyakorolt hatásait, részletesen kitérve a dohányzás és a diabéteszes neuropathia kapcsolatára.

A diabetes krónikus szövődményei kapcsán a mozgásszervi rendszert érintő rendellenességekre ritkán gondolunk. A mozgásszervi szövődmények közé tartozik az osteoneuroarthropathia mellett a cukorbetegekben gyakoribb befagyott váll szindróma, a rotátorköpeny-tendinopathia és a diabeteses kéz manifesztációi is, amelyek jelentős mértékben ronthatják a beteg életminőségét és mozgáskorlátozottság forrásai lehetnek. A diabeteses kéz szindróma klasszikus értelemben az ujj- és csuklóízületek elmerevedésével járó cheiroarthropathiát, a Dupuytren-contracturát és a flexortenosynovitist foglalja magába. A szövődmény felismerése fontos, mert kezelés hiányában a kéz funkcióját veszélyeztetheti. A szerzők esetismertetésünkkel a diabeteses kéz szindrómára, differenciáldiagnosztikájára és egyéb szövődményekkel mutatott összefüggéseire szeretnék felhívni a figyelmet.

A diabeteses neuropathia létrejöttének pontos mechanizmusa folyamatosan bővülő ismereteink ellenére teljesen még ma sem tisztázott. A patogenetikai háttér feltárásában az utóbbi évek jelentős előrelépést hoztak – különösen gyors fejlődés zajlik a molekuláris biológiai mechanizmusok megismerése terén –, egyes részkérdések azonban még ma sem teljesen ismertek. A cukorbetegek egy részében súlyos fokú neuropathia fordulhat elő tartósan kedvező anyagcserehelyzet mellett, más betegekben – ritkábban – a tartósan kedvezőtlen anyagcserehelyzet sem jár érdemi idegbántalommal. Ennek hátterében elsősorban genetikai eltérések szerepe tételezhető fel. Ez utóbbiakról viszonylag kevés információ áll rendelkezésre, a szerzők ezeket foglalják össze közleményükben.

Összefoglaló. Az akut coronaria szindrómán (ACS) átesett betegek kezelésének alappillére a kettős (aszpirin + klopidogrél ) thrombocytaaggregáció-gátló kezelés. Az immunthrombocytopeniás purpurás (ITP-s) betegek – és különösen azok, akik refrakter ITP miatt thrombopoetinanalóg kezelésben részesülnek – külön elbírálást igényelnek. 50–100 G/l thrombocytaszám közötti és vérzéses szövődménnyel nem rendelkező ACS-s betegeken a gyógyszerkibocsátó stent beültetését követően kettős thrombocytaaggregáció-gátló kezelést csak 1 hónapig kell alkalmazni (ez az időtartam átlagos vérzéses rizikójú betegeken 1 év), majd klopidogrél-monoterápia javasolt. Munkánk során a 2015. január 1. és 2020. október 1. között a Semmelweis Egyetem I. Belgyógyászati Klinikáján kezelt ITP-s betegek körében vizsgáltuk az ACS előfordulását és lefolyását. Klinikánkon az elmúlt 5 évben gondozott, 168 ITP-s beteg közül 3 beteg esetében alakult ki ACS. A refrakter ITP kezelésének részeként mind a 3 beteg thrombopoetinanalóg - (2 beteg romiplosztim-, 1 beteg eltrombopág-) kezelésben részesült. A 3 ITP-s betegünk egyikénél sem alakult ki vérzéses szövődmény a thrombopoetinanalóg-kezelés és a thrombocytaaggregáció-gátlás mellett. Első betegünk esetében 5 év alatt három alkalommal alakult ki ACS (egy ízben fémstentet és két alkalommal gyógyszerkibocsátó stentet kapott). A második betegnél két alkalommal (1 év különbséggel), a harmadik betegnél egy esetben történt gyógyszerkibocsátó stent beültetése. ITP és ACS együttes fennállása esetén az akut és a hosszú távú gyógyszeres kezelés egyéni mérlegelést igényel. Ezen speciális betegcsoport számára a kezelési irányelv kidolgozása megfontolandó. Orv Hetil. 2021; 162(33): 1335–1340. Summary. Dual antiplatelet therapy (DAPT) consisting of aspirin and clopidogrel is essential in the treatment of acute coronary syndrome (ACS). Immune thrombocytopenic purpura (ITP) patients – and especially those receiving thrombopoietin analog (TPO) treatment – deserve special attention. In ACS patients with platelet counts between 50 G/L and 100 G/L and no bleeding symptoms, DAPT is indicated for 1 month after the placement of new generation drug-eluting stents (the length of treatment is 1 year in the case of patients with average bleeding risk) followed by clopidogrel monotherapy. In patients with average bleeding risk, DAPT is recommended for 1 year after the ACS. Our aim was to investigate the incidence and outcome of ACS in ITP patients, who were treated in our clinic between 1st January 2015 and 1st October 2020. Out of 168 patients treated for ITP, 3 patients suffered from ACS in the last 5 years. These patients received TPO treatment (2 patients subcutan romiplostim, 1 patient oral eltrombopag). None of these ITP patients treated with DAPT and with TPO analog suffered from bleeding complications. 1 patient developed ACS three times within the last 5 years (he received bare-metal stent once and drug-eluting stent twice). Drug-eluting stent was placed once in the third, and twice (with 1 year difference) in the second patient. Acute and long-term medication of patients suffering from both ITP and ACS is a challenging task and needs individual evaluation. Establishment of treatment guidelines for this special group is warranted. Orv Hetil. 2021; 162(33): 1335–1340.

A hypereosinophil szindróma tartós eosinophil-túltermeléssel járó, a következményes eosinophilinfiltráció és mediátorfelszabadulás miatt többszervi károsodást okozó kórkép. Etiológia szerint megkülönböztetünk myeloproliferativ eredetű, parazitafertőzéshez, solid tumorhoz és T-sejtes lymphomához társuló, valamint idiopathiás formát. Esetismertetésünkben a 49 éves férfit fogyás, alszári oedema, tachycardia miatt vettük fel osztályunkra. Laborjából jelentősen emelkedett epeúti obstrukciós paraméterek, valamint extrém leukocytosis, eosinophilia volt kiemelhető. Hematológiai malignus betegség erős gyanújával kezdtük vizsgálni. Az elvégzett mellkasi, hasi és kismedencei CT hepatosplenomegaliát, multiplex intrahepaticus laesiókat és egy bizonytalan solitaer cystosus képletet írt le a pancreas farki részében, kóros nyirokcsomókkal és pleuralis folyadékgyülemmel. A leírt CT-kép a klinikum ismeretében elsősorban krónikus myeloid leukaemia manifesztációjának volt megfeleltethető, de a diagnózist a perifériás kenet, az áramlási citometria, a csontvelő-biopszia és a genetikai vizsgálat sem igazolta. Mindezek fényében solid tumorhoz társuló leukaemoid reakció irányába folytattuk a kivizsgálást, a májlaesiók pontos verifikálása érdekében vastagtű-biopszia történt. A szövettani eredmény pancreatobiliaris carcinoma áttétének megfeleltethető, alacsonyan differenciált hámtumor infiltrációját mutatta. A diagnózis felállításának másnapján kezelésünk ellenére a beteg exitált. A gastrointestinalis solid tumorokhoz kapcsolódó hypereosinophil szindróma rendkívül ritka kórkép. Tudomásunk szerint ez a magyar orvosi irodalomban közölt első ilyen eset, mely felhívja a figyelmet a magas fehérvérsejtszám és eosinophilarány differenciáldiagnosztikai kérdéseire, valamint arra, hogy nem korreláló hematológiai leletek esetén nem késlekedhetünk a solid eltérések szövettani mintavételével. Orv Hetil. 2022; 163(44): 1758–1762.

A szerzők egy 72 éves, évtizedek óta 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő férfi esetét ismertetik, diabeteses polyneuropathiája 30 éve ismert. Az évek során makrovaszkuláris szövődmények következtében több alkalommal történt coronarographia, alsó végtagi PTA és stentimplantáció. Aktuális klinikai felvételére kedvezőtlen szénhidrátanyagcsere-helyzet (HbA1c: 11%), ismételt elesések miatt került sor. Az obezitásban (BMI: 39,2 kg/m2) is szenvedő beteg esetében a korábban beállított SGLT-2-gátló, illetve GLP-1-receptor-agonista kezelés dózisát emelték, aminek hatására vércukorértékei céltartományba kerültek. Mind a négy végtagra kiterjedő, disztális túlsúlyú fájdalmas neuropathiás panaszai kapcsán a beteg már évek óta kombinált oki és tüneti kezelésben részesült: alfa-liponsav és benfotiamin, valamint duloxetin és pregabalin szedése mellett is típusos alsó végtagi, dominálóan éjszakai neuropathiás fájdalmai jelentkeztek. Neuropathiavizsgálat során súlyos hypaesthesiás típusú szenzoros károsodás volt igazolható mind a négy végtagon a Neurometerrel (Neurotron Inc, Baltimore, USA) mért áramérzet-küszöbértékek, a Vibratip, a Tiptherm, a kalibrált hangvilla és a monofilamentum, továbbá a Q-Sense (Medoc Ltd., Yamat Rishai, Israel) készülékkel mért hőérzet-küszöbértékek tekintetében is. Közepesen súlyos fokú kardiovaszkuláris autonóm neuropathia is fennállt. A gyakori elesések hátterében kóroki tényezőként egyrészt a súlyos fokú szenzoros hypaesthesia, másrészt az ortosztatikus hipotónia (32 Hgmm) volt igazolható. Az eddigiekben alkalmazott négyes kombináció nem kielégítő terápiás effektusára való tekintettel kiegészítő kezelésként plazmaferezist alkalmaztak, emellett a kezelést opioid származék adásával egészítették ki. Következtetés: A neuropathia diabetica egyes ritka esetekben járhat egyidejűleg extrém mértékű neuropathiás károsodással és neuropathiás fájdalommal. A kezelésben alapvető a megfelelő glikémiás kontroll és fontos az oki és tüneti szerek alkalmazása. Az eset arra hívja fel a figyelmet, hogy emellett egyes esetekben szükséges lehet a terápia opioid készítményekkel, valamint plazmaferezissel történő kiegészítése.

A szerzők fiatal, 1-es típusú cukorbetegség szövődményeként diabeteses neuropathiában szenvedő betegük lábsérülésének következtében kialakult Charcot-láb kórtörténetét mutatják be esettanulmányukban. A 25 éves nőbeteg felvételére a szénhidrát-anyagcsere egyensúlyának rendezése céljából került sor. Klinikai felvételekor jobb oldali nem gyógyuló talpi fekélyre és következményesen kialakult Charcot-lábra derült fény. Inzulinadagjainak módosítását követően vércukorértékei közel normális tartományba kerültek. A vizsgálatok közepes fokú, hypaesthesiás típusú szenzoros neuropathiát igazoltak. A röntgen- és CT-vizsgálat a jobb boka csontjainak szerkezeti elváltozásait, a lábboltozat deformitását igazolták. A végtag tehermentesítése mellett, 10 napos alfa-liponsav infúziós és intravénás pamidronatkezelésben részesült a beteg, ortézisének elkészítése folyamatban volt. Esetünk felhívja a figyelmet szénhidrátanyagcsere-helyzet egyensúlyban tartásának fontosságára, hiszen a diabeteses neuropathia már fiatalkorban is súlyos szövődményekhez, akár Charcot-láb kialakulásához vezethet. Cukorbetegeink figyelmét kiemelt fontosságú felhívnunk nem csak a szénhidrát-anyagcsere egyensúlyban tartására, hanem a neuropathiás fekélyek kialakulásának rizikójára, valamint időben történő szakszerű ellátására is.

A diabeteses osteoneuroarthropathia a diabeteses neuropathiában szenvedő betegek kis hányadában kialakuló, ritka szövődmény, amely elsősorban a láb területén jelenik meg, és akut szakaszban lokális gyulladásos jelekkel, majd a krónikus szakaszban progresszív csont-ízületi destrukcióval jár. A szövődmény mozgáskorlátozottságot, az életminőség romlását eredményezi, új, abnormális talpi nyomáspontok megjelenése által pedig jelentősen emeli a talpi fekélyek, az amputáció kockázatát – és végül a cukorbetegek mortalitását. A szerzők részletesen összefoglalják a kórkép történeti gyökereit, feltételezett patomechanizmusát, hagyományos és újabb diagnosztikus lehetőségeit, differenciáldiagnosztikáját és terápiás lehetőségeit. A diagnosztikában a képalkotó eljárások fejlődésével előtérbe kerültek a tomográfiai, illetve a nukleáris medicina eljárásai, de a diagnózisnak a mai napig döntően a klinikai képen kell alapulnia. A farmakoterápiás lehetőségek bővülése ellenére a terápia sarokköve az érintett végtag tehermentesítése, amivel a további szövődmények, ulcerációk és deformitások kialakulása megelőzhető. Sajnos a diagnózis és a terápia sok esetben késik – a szerzők összefoglaló közleményükkel szeretnék felhívni a figyelmet e szövődmény jelentőségére.

Neuropathy is one of the most important complications of diabetes. According to recent advances, vitamin D deficiency might play a role in the development and progression of diabetic neuropathy. Moreover, therapeutic vitamin D supplementation has the potential to improve this condition. The aim of the present review was to summarize new data available in this area.The PubMed database was searched for articles written in English and published through September 2021, using combinations of the following key words: vitamin D, diabetes, diabetes mellitus, diabetic neuropathy, polyneuropathy, peripheral neuropathy, cardiac autonomic neuropathy, supplementation, and therapy.A number of studies have suggested that vitamin D deficiency can play a significant role in the development of peripheral neuropathy, diabetic foot ulcers, as well as cardiovascular autonomic neuropathy in patients with type 2 diabetes. Vitamin D supplementation might serve as an effective adjuvant therapy for neuropathic pain and may slow or stop the progression of neural damage.Vitamin D therapy for diabetic complications could be a reliable option; however, further studies are needed to confirm this notion.

A 74 éves, 2-es típusú cukorbetegségben szenvedő férfi beteg klinikai felvételére fél éven belül bekövetkező 25 kg-os fogyás, a test számos részén megfigyelhető, pörkkel fedett sebek, nagyfokú gyengeség miatt került sor. A tumorirányú vizsgálatok negatív eredménnyel zárultak. A bőrjelenségek ismételt bőrgyógyászati konzílium véleménye alapján bullosus pemphigoidnak bizonyultak. Biklonális gammopathia igazolódott, a cristabiopszia eredménye ugyanakkor nem igazolt malignus infiltrációt. Fél évvel későbbi, ismételt klinikai észlelése során motoros neuropathia tünetei kerültek előtérbe. Betegünk esetében összességében amyotrophia diabetica volt diagnosztizálható, a szerzők a differenciáldiagnosztikai aspektusok mellett a több kóroki tényező együttes fennállása mellett kialakuló, súlyos fokú neuropathia lehetőségére hívják fel a figyelmet.

Microvascular complications are responsible for a major proportion of the burden associated with diabetes contributing to substantial morbidity, mortality, and healthcare burden in people with diabetes. Retinopathy, nephropathy, and neuropathy constitute the leading causes of blindness, end-stage renal disease, and lower-extremity amputations, respectively. Since the efficacy of causal therapies of diabetic microvascular complications is limited, especially in type 2 diabetes, there is an unmet need for adjunct treatments which should be effective despite ongoing hyperglycemia. Experimental studies have indicated that diabetic microvascular complications can be prevented or ameliorated by various biofactors in animal models by interfering with the pathophysiology of the underlying condition. Some of the findings related to biofactors, like α-lipoic acid and benfotiamine, could be translated into the clinical arena and confirmed in clinical trials, especially in those focusing on diabetic polyneuropathy. Given the micronutrient nature of these compounds, their safety profile is excellent. Thus, they have the potential to favorably modify the natural history of the underlying complication, but long-term clinical trials are required to confirm this notion. Ultimately, biofactors should expand our therapeutic armamentarium against these common, debilitating, and even life-threatening sequelae of diabetes.

Background. People with diabetic cardiovascular autonomic neuropathy (CAN) have increased cardiovascular mortality. However, the association between distal symmetric polyneuropathy (DSPN) or CAN with all-cause mortality is much less investigated. Thus, we set out to examine the effect of CAN and DSPN on all-cause mortality in a well-phenotyped cohort. Methods. All diabetes cases ( n = 1,347 ) from the catchment area of a secondary diabetes care centre who had medical examination including neuropathy assessment between 1997 and 2016 were followed up for all-cause mortality in the NHS Hungary reimbursement database until 2018. We investigated the association of CAN (Ewing tests) and DSPN (Neurometer) with all-cause mortality using Cox models stratified by diabetes type. Results. Altogether, n = 131 / 1,011 persons with type 1/type 2 diabetes were included. Of the participants, 53%/43% were male, mean age was 46 ± 12 / 64 ± 10 years, diabetes duration was 13 ± 10 / 7 ± 8 years, 42%/29% had CAN, and 39%/37% had DSPN. During the 9 ± 5 / 8 ± 5 -year follow-up, n = 28 / 494 participants died. In fully adjusted models, participants with type 1 diabetes patients with versus without DSPN had an increased mortality (HR 2.99, 95% CI 1.4-8.63), while no association with CAN was observed. In type 2 diabetes, both DSPN and CAN independently increased mortality (HR 1.32, 95% CI: 1.07-1.64, and HR 1.44, 95% CI: 1.17-1.76). Conclusions. Our results are compatible with an increased risk of mortality in people with type 1 diabetes and DSPN. Furthermore, we report a similarly strong association between DSPN and CAN and all-cause mortality in type 2 diabetes mellitus.

Összefoglaló. Az akut coronaria szindrómán (ACS) átesett betegek kezelésének alappillére a kettős (aszpirin + klopidogrél ) thrombocytaaggregáció-gátló kezelés. Az immunthrombocytopeniás purpurás (ITP-s) betegek - és különösen azok, akik refrakter ITP miatt thrombopoetinanalóg kezelésben részesülnek - külön elbírálást igényelnek. 50-100 G/l thrombocytaszám közötti és vérzéses szövődménnyel nem rendelkező ACS-s betegeken a gyógyszerkibocsátó stent beültetését követően kettős thrombocytaaggregáció-gátló kezelést csak 1 hónapig kell alkalmazni (ez az időtartam átlagos vérzéses rizikójú betegeken 1 év), majd klopidogrél-monoterápia javasolt. Munkánk során a 2015. január 1. és 2020. október 1. között a Semmelweis Egyetem I. Belgyógyászati Klinikáján kezelt ITP-s betegek körében vizsgáltuk az ACS előfordulását és lefolyását. Klinikánkon az elmúlt 5 évben gondozott, 168 ITP-s beteg közül 3 beteg esetében alakult ki ACS. A refrakter ITP kezelésének részeként mind a 3 beteg thrombopoetinanalóg - (2 beteg romiplosztim-, 1 beteg eltrombopág-) kezelésben részesült. A 3 ITP-s betegünk egyikénél sem alakult ki vérzéses szövődmény a thrombopoetinanalóg-kezelés és a thrombocytaaggregáció-gátlás mellett. Első betegünk esetében 5 év alatt három alkalommal alakult ki ACS (egy ízben fémstentet és két alkalommal gyógyszerkibocsátó stentet kapott). A második betegnél két alkalommal (1 év különbséggel), a harmadik betegnél egy esetben történt gyógyszerkibocsátó stent beültetése. ITP és ACS együttes fennállása esetén az akut és a hosszú távú gyógyszeres kezelés egyéni mérlegelést igényel. Ezen speciális betegcsoport számára a kezelési irányelv kidolgozása megfontolandó. Orv Hetil. 2021; 162(33): 1335-1340. Summary. Dual antiplatelet therapy (DAPT) consisting of aspirin and clopidogrel is essential in the treatment of acute coronary syndrome (ACS). Immune thrombocytopenic purpura (ITP) patients - and especially those receiving thrombopoietin analog (TPO) treatment - deserve special attention. In ACS patients with platelet counts between 50 G/L and 100 G/L and no bleeding symptoms, DAPT is indicated for 1 month after the placement of new generation drug-eluting stents (the length of treatment is 1 year in the case of patients with average bleeding risk) followed by clopidogrel monotherapy. In patients with average bleeding risk, DAPT is recommended for 1 year after the ACS. Our aim was to investigate the incidence and outcome of ACS in ITP patients, who were treated in our clinic between 1st January 2015 and 1st October 2020. Out of 168 patients treated for ITP, 3 patients suffered from ACS in the last 5 years. These patients received TPO treatment (2 patients subcutan romiplostim, 1 patient oral eltrombopag). None of these ITP patients treated with DAPT and with TPO analog suffered from bleeding complications. 1 patient developed ACS three times within the last 5 years (he received bare-metal stent once and drug-eluting stent twice). Drug-eluting stent was placed once in the third, and twice (with 1 year difference) in the second patient. Acute and long-term medication of patients suffering from both ITP and ACS is a challenging task and needs individual evaluation. Establishment of treatment guidelines for this special group is warranted. Orv Hetil. 2021; 162(33): 1335-1340.

Cardiovascular autonomic neuropathy (CAN) is a common complication of diabetes mellitus. Cardiovascular reflex tests (CARTs) are the gold standard in the diagnosis of CAN, but the handgrip test is no longer recommended to be performed. Previously, the inverse association between the presence of hypertension and handgrip test abnormality was demonstrated and hypertension as major cause for excessive diastolic blood pressure rise during handgrip testing in diabetic individuals proposed. The aim of the present study is to describe more precisely the association between handgrip test and hypertension by performing ambulatory blood pressure monitoring (ABPM) among diabetic patients. A more comprehensive evaluation of the relationship between cardiovascular autonomic function, hypertension and the handgrip test was targeted using heart rate variability (HRV) analysis. Our study involved 163 patients with diabetes. Cardiovascular autonomic neuropathy was assessed by the CARTs and sustained handgrip test was performed. All patients underwent ABPM and HRV analysis well. CAN was diagnosed in 69 patients. Significant associations were found between the diastolic blood pressure increase in response to handgrip exercise and the 24-h (rho = 0.245, p = 0.003), daytime (rho = 0.230, p = 0.005) and night-time (rho = 0.230, p = 0.006) mean systolic and 24-h diastolic (rho = 0.176, p = 0.034) blood pressure values, systolic blood pressure load (rho = 0.252, p = 0.003) and systolic (rho = 0.236, p = 0.005) and diastolic (rho = 0.165, p = 0.047) hyperbaric impacts. Higher values of ambulatory blood pressure monitoring parameters are associated with greater increases in diastolic blood pressure during isometric handgrip exercise. Diastolic blood pressure elevations during the handgrip test are also correlated, in order to diminished heart rate variability parameters attributable to parasympathetic dysfunction highlighting the pivotal role of sympathetic overactivity in evolving handgrip test results. Our study provides further evidence on the inverse association between handgrip test abnormality and hypertension in diabetic patients.

Bortezomib (BOZ) is a proteasome inhibitor chemotherapeutic agent utilized to treat multiple myeloma and recently offered to cure melanoma. Bortezomib-induced neuropathy is one of the dose-limiting side-effects, which can be treated with antioxidants (e.g. alpha-lipoic acid—ALA and Vitamin B1—vit B1). We hypothesized that these antioxidants may counteract the antitumor activity by disrupting the BOZ-induced pathways (e.g. proteasome inhibition or reactive oxygen species generation). The objectives were: (i) to verify the anti-proliferative effect of BOZ; (ii) to compare the influence of the antioxidants on the antitumor effect of BOZ in melanoma (A2058) and myeloma (U266) cells. At first, the reduction in the anti-proliferative effect of BOZ by ALA was proved in melanoma cells. Analysis of p53 phosphorylation and the cell cycle progression revealed that ALA failed to counteract these effects of BOZ. Nevertheless, a good correlation was found between the inhibition of the anti-proliferative effect, the anti-proteasome activity and the oxidative stress level after the co-treatment with 20 ng/mL BOZ + 100 μg/mL ALA. Downregulation of apoptotic proteins such as HO-1 and Claspin along with the inhibition of the cleavage of Caspase-3 indicated the proteomic background of the altered responsiveness of the melanoma cells exposed to BOZ + ALA. This phenomenon draws attention to the proper application of cancer supportive care to avoid possible interactions.

Absztrakt: Szamos kemoterapias keszitmeny dozislimitalo mellekhatasa a kemoterapia indukalta periferias neuropathia, azonban nemcsak a klasszikus kemoterapias kezeles kapcsan lephet fel idegkarosod...

Abstract: Introduction: The treatment of relapsed or refractory Hodgkin lymphoma is still a major therapeutic challenge. The use of brentuximab vedotin, an anti-CD30 antibody-drug conjugate, represents a promising approach for these patients, however clinical outcomes have not yet been evaluated in Hungary. Aim: Our aim was to assess the efficacy, safety and outcome of brentuximab vedotin treatment in Hungarian Hodgkin lymphoma patients. Method: In this retrospective case note review we enrolled patients at 6 clinical sites countrywide who were diagnosed with Hodgkin lymphoma and received brentuximab vedotin between 1 January 2013 and 31 December 2016. Results: A total of 86 patients were treated with brentuximab vedotin during the examined period. Before therapy initiation 66% of our patients had advanced-stage disease. Overall response rate to brentuximab vedotin, administered before autologous hematopoietic stem cell transplantation (n = 54) was 66.6%, complete remission rate was 42.6%. Thirty patients received brentuximab vedotin after AHSCT, 46.67% responded to treatment, 30% achieved complete remission. Thirty-six patients received the drug as a single-agent therapy, 50 patients were given brentuximab vedotin in combination, 39 of them with bendamustin. Toxicity was observed only in 13.95% of our patients, most common symptom was skin rash. Based on our analysis the estimated 5-year overall survival rate was 78.7%, the estimated progression free survival rate was 23.59 months (95% CI: 19.50–27.68). Conclusion: Brentuximab vedotin carries a substantial improvement in the treatment of relapsed or refractory Hodgkin lymphoma. Our results underline prior observations published in the literature. The use of brentuximab vedotin in combination can be beneficial, however further investigation is needed on the subject. Orv Hetil. 2017; 158(41): 1630–1634.

Background and aims To assess the risk factors for sensory nerve dysfunction in subjects with isolated impaired glucose tolerance (IGT). Methods and results Seventy-two people with isolated IGT (WHO 1999 criteria) and 39 gender and age-matched healthy volunteers underwent detailed clinical and neurological assessment including quantitative sensory testing using the Neurometer device (current perception threshold measurement on four limbs at three different frequencies). Sensory nerve dysfunction was defined as at least two abnormalities on any frequencies on the upper or lower limbs. Sensory nerve dysfunction was more prevalent among subjects with IGT compared to controls (58.3 vs. 10.3%, OR: 11.23, 95%CI: 3.57–35.35). This association was not influenced by BMI, systolic and diastolic blood pressure, heart rate and autonomic neuropathy (multiple adjusted OR: 13.87, 95%CI: 3.18–60.58), but further adjustment for glycaemic measures abolished the association (OR: 1.58, 95%CI: 0.07–35.68). Assessing the components of glycaemic measures separately, the association between sensory nerve dysfunction and IGT was not affected by HbA1c (OR: 13.94, 95%CI: 1.84–105.5). It was, however, substantially attenuated by fasting plasma glucose (OR: 6.75, 95%CI: 1.33–34.27) while the significance was lost after adjustment for 120 min postload glucose level (OR: 3.76, 95%CI: 0.26–54.10). In the pooled population assessed, independent determinants of sensory nerve dysfunction were older age, 120 min glucose, higher height and cardiovascular autonomic neuropathy at near significance. Conclusions Sensory nerve dysfunction amongst subjects with IGT was not explained by cardiovascular covariates, only by glycaemic measures. In addition to 120 min glucose, cardiovascular autonomic neuropathy at borderline significance, age, and height were the independent determinants of sensory nerve dysfunction.

Objective: Historically, a set of 5 Cardiovascular Autonomic Reflex Tests (CARTs) were considered to be the gold standard in the assessment of Cardiovascular Autonomic Neuropathy (CAN). However, measuring diastolic Blood Pressure (BP) response to sustained handgrip is omitted in recent guidelines. We aimed to assess the association between the handgrip and the other 4 tests as well as to identify determinants of the handgrip test results in diabetic patients. Patients and Methods: 353 patients with diabetes (DM) were recruited (age: 60.2±7.4 years; female: 57.2%; BMI: 29.3±2.1 kg/m2; DM duration: 15.6±9.9 years; HbA1c: 7.8±1.4% (66 mmol/mol); with type 1 DM: 18.1%). CAN was assessed by 5 CARTs: the deep breathing test, Valsalva ratio, 30/15 ratio, handgrip and orthostatic hypotension test. Results: Sensitivity and specificity of the handgrip test in the diagnosis of definite CAN were 24.6% (95%CI 17.7-33.1%) and 79.4% (95%CI 73.3-84.4%), respectively. Results of the handgrip test did not show any association with those of the deep-breathing test (γ =0.004, p=0.563), 30/15 ratio ( γ=0.282, p=0.357), Valsalva ratio (γ =-0.058, p=0.436) and orthostatic hypotension (γ =-0.026, p=0.833). Handgrip test abnormality showed an independent association with higher initial diastolic BP (OR 1.05, p=0.0009) and an independent inverse association with the presence of hypertension (OR=0.42, p=0.006). Conclusion: Our data confirm that the handgrip test should no longer be part of the cardiovascular autonomic testing being highly dependent on hypertensive status and baseline diastolic BP. Exaggerated exercise pressor response is proposed as putative mechanism for the inverse association between abnormal results of the handgrip test and hypertension. Adequate CARTs are important to allow their use in clinical trials and for the prevention of DM-associated complications by initiating early treatment.

Several endocrine systems have important effects on bone tissue. Thyroid hormones are essential for normal growth and development. Excess of these hormones will result in clinically significant changes that may require intervention. Glucocorticoids also have a marked effect on bone metabolism by several pathways. Their endogenous or exogenous excess will induce pathological processes that might elevate the risk of fractures. Insulin and the carbohydrate metabolism elicit a physiological effect on bone; however, the lack of insulin (type 1 diabetes) or insulin resistance (type 2 diabetes) have deleterious influence on bone tissue.

Introduction The aim of our study was to evaluate the relative effect of diabetes and hypertension on heart rate variability. Research design and methods Four age-matched groups including type 2 diabetic patients with and without hypertension, non-diabetic patients with essential hypertension and healthy control subjects were studied. Autonomic function was evaluated by the standard cardiovascular reflex tests and 24-hour heart rate variability measurement. Heart rate variability was characterized by the triangular index value and by the spectral components of the frequency domain analysis. Results According to the two-way analysis of variance on ranks, all parameters were influenced negatively by diabetes (heart rate variability triangular index: p

Longer remissions and better overall survival rates can be achieved with the introduction of new, effective treatments and targeted therapies in the past 1-2 decades, however, the incidence of side effects is also increasing parallelly. Chemotherapy-induced peripheral neuropathy (CIPN) is a common and potentially debilitating side effect due to peripheral somatic or autonomic nerve dysfunction. CIPN becomes increasingly important, as it affects patients' quality of life, and it is very often a dose limiting factor with the potential for reduced treatment efficacy. The pathomechanism, diagnosis, prevention and treatment possibilities are described in this review with special attention to the different groups of drugs.Az elmúlt egy-két évtizedben több hatékony citosztatikum és új típusú molekulárisan célzott kezelés bevezetésére került sor, melyekkel hosszabb remissziók és jobb túlélési arányok érhetõk el, ezzel párhuzamosan azonban a korszerû kemoterápia nemkívánatos hatásai megjelenésének a lehetõsége is folyamatosan növekszik. Ezek közül egyre nagyobb figyelem fordul a kemoterápia toxikus hatása következtében létrejövõ perifériás idegkárosodás, más néven neuropátia (chemotherapyinduced peripheral neuropathy, CIPN) felé, melynek tünetei a perifériás szomatikus vagy autonóm idegek mûködészavarával hozhatók összefüggésbe. A CIPN jelentõségét az adja, hogy jelenléte kedvezõtlenül hat a beteg életminõségére, ezen túlmenõen pedig a kemoterápia dózisának csökkentésére, esetleg felfüggesztésére kényszerítheti a kezelõorvost, ami viszont a beteg gyógyulási esélyeit ronthatja. A jelen összefoglaló áttekinti a CIPN patomechanizmusát, diagnosztikájának, megelõzésének és kezelésének a lehetõségeit, kitérve az egyes gyógyszercsoportok okozta idegkárosodás sajátosságaira.

Cardiac autonomic neuropathy (CAN) is associated with significant morbidity and mortality in diabetes and the risk is even greater in those with hypertension.The aim of our study was to investigate the relationship between CAN and 24-h blood pressure profile in normoalbuminuric patients with Type 2 diabetes mellitus.Seventy patients with Type 2 diabetes (31 without CAN, 39 with CAN), who had no history of hypertension, and 29 healthy volunteers underwent five standard cardiovascular reflex tests to assess autonomic function and 24-h ambulatory blood pressure monitoring.Twenty-four-hour mean systolic blood pressure, blood pressure load and hyperbaric impact values were significantly higher in diabetic patients with CAN compared with control subjects and diabetic patients without CAN (P0.05). In spite of normal clinic blood pressures, 54% of diabetic subjects with CAN and 29% without CAN were hypertensive (systolic blood pressure load20%, P0.05). In the diabetes group as a whole, Valsalva ratio, postural systolic blood pressure changes and diastolic blood pressure responses during sustained handgrip correlated significantly and negatively with 24-h mean systolic blood pressure (P0.01, P0.001, P0.05) and blood pressure load (P0.05, P0.001, P0.05).Cardiovascular autonomic neuropathy is independently associated with hypertension in normoalbuminuric Type 2 diabetic patients with no history of hypertension. Relying on clinic blood pressures in subjects with CAN could lead to a failure to diagnose hypertension in over half of cases. All normotensive patients with CAN should be screened for hypertension using ambulatory blood pressure monitoring in order to institute early aggressive interventions to improve their long-term outlook.

Damage of small nerve fibers may lead to a large variety of clinical symptoms. Small-fiber neuropathy underlies the symptoms of painful diabetic neuropathy, which may decrease quality of life. It also contributes to the poor prognosis of diabetic neuropathy because it plays a key role in the pathogenesis of foot ulceration and autonomic neuropathy. Impairment of small nerve fibers is considered the earliest alteration in the course of diabetic neuropathy. Therefore, assessment of functional and morphological abnormalities of small nerve fibers may enable timely diagnosis. The definition, symptoms, and clinical significance of small-fiber neuropathy are considered in the present review. An apparently more complex interaction between small-fiber impairment and microcirculation is extensively discussed. Diagnostic modalities include morphometric and functional methods. Corneal confocal microscopy and punch skin biopsy are considered gold standards, but noninvasive functional tests are also diagnostically useful. However, in routine clinical practice, small-fiber neuropathy is diagnosed by its typical clinical presentation. Finally, prompt treatment should be initiated following diagnosis.

The aim of our study was to evaluate the relative effect of diabetes and hypertension on heart rate variability.Four age-matched groups including type 2 diabetic patients with and without hypertension, non-diabetic patients with essential hypertension and healthy control subjects were studied. Autonomic function was evaluated by the standard cardiovascular reflex tests and 24-hour heart rate variability measurement. Heart rate variability was characterized by the triangular index value and by the spectral components of the frequency domain analysis.According to the two-way analysis of variance on ranks, all parameters were influenced negatively by diabetes (heart rate variability triangular index: p0.001; low-frequency component: p0.0001; high-frequency component: p0.001; and total power: p0.0001), whereas hypertension had a negative effect only on the low-frequency component (p0.05). The interaction between hypertension and diabetes was not significant, indicating that their effects on the heart rate variability parameters are additive. Beat-to-beat variation upon deep breathing, the most sensitive cardiovascular reflex test was also negatively influenced by both diabetes (p0.001) and hypertension, (p0.05), and their effects were additive.Diabetes appears to have a greater effect on autonomic dysfunction compared with hypertension. Patients suffering from both diabetes and hypertension are at the highest risk of reduced heart rate variability. Early assessment of the autonomic nerve function is suggested in diabetic patients with hypertension.

OBJECTIVE—To evaluate neural dysfunction in subjects with impaired glucose tolerance (IGT). RESEARCH DESIGN AND METHODS—For this study, 46 subjects with IGT and 45 healthy volunteers underwent detailed neurological assessment. Cardiovascular autonomic function was assessed by standard cardiovascular reflex tests, and heart rate variability was characterized by the triangle index. Sensory nerve function was assessed using Neurometer (for current perception threshold) and Medoc devices. Peak plantar pressure was measured by dynamic pedobarography, and symptoms were graded using the neuropathy total symptom score. RESULTS—Subjects with IGT had significantly greater abnormalities detected by four of five cardiovascular reflex tests and greater heart rate variability characterized by the triangle index. They had a higher frequency of both hyperesthesia and hypoesthesia as detected by current perception threshold testing at 5 Hz, as well as increased heat detection thresholds. CONCLUSIONS—This study provides evidence that subclinical neural dysfunction is present in subjects with IGT and can be detected noninvasively. Cardiovascular autonomic neuropathy may contribute to increased cardiovascular risk in IGT subjects.

Aims To assess circadian blood pressure variability in people with impaired glucose tolerance and a healthy control population. Methods Seventy-five people with impaired glucose tolerance and 40 healthy volunteers (frequency matched on 10-year age bands and sex) underwent a detailed neurological assessment. Autonomic neuropathy was detected by the five standard cardiovascular autonomic tests and heart rate variability was characterized by the triangle index. Diurnal indices were assessed by 24-h ambulatory blood pressure monitoring. Systolic and diastolic diurnal indices were defined as: (mean daytime blood pressure – mean night-time blood pressure) × 100/mean daytime blood pressure. Results Mean 24-h systolic and diastolic blood pressure was significantly higher in the group with impaired glucose tolerance compared with the control group [126 ± 12 (mean ± sd) vs. 117 ± 10, 75 ± 7 vs. 71 ± 6 mmHg, both P

Chemotherapy induced thrombopenia (CIT) is difficult to treat, as previous treatment options, including recombinant human thrombopoietin proved to be of limited efficacy. Here we report a case of a mantle cell lymphoma patient treated with intensive chemotherapy, who belongs to Yehova’s witnesses and therefore did not accept platelet transfusions. At the time of severe thrombocytopenia (zero thrombocytes/ per mikroliter) and gastrointestinal bleeding, on day 13 following the start of hyperCVAD B chemotherapy, romiplostim treatment was given resulting in quick normalisation of the platelet count followed by thrombocytosis. Based on our observation in further studies modification of the dose and timing of romiplostim injection in CIT should be considered.

Autonomic neuropathy (AN) in patients with newly diagnosed type 1 diabetes was first described by Fraser et al. (1). Of the six patients examined, two had evidence of AN. In this study, autonomic dysfunction detected during the initial metabolic derangement in newly diagnosed diabetic patients was not reversible after a prolonged period of improved control, indicating that established alterations may occur from the time of diagnosis onward. Other authors (2,3) have also shown that standard cardiovascular reflex tests are able to detect AN in newly diagnosed diabetic patients. A relationship between the severity of AN and prolongation of the corrected QT interval has also been noted (4). According to the results of the EURODIAB IDDM Complications Study, the development of neuropathy is related to cardiovascular risk factors (5). The EURODIAB Prospective Complications Study (6) also confirms this finding. However, there are no data regarding potential risk factors of nerve dysfunction in patients with newly diagnosed type 1 diabetes. We examined 40 patients with newly diagnosed type 1 …