Search

A rendszerváltozás után a belföldi migrációban jelentős változások következtek be, amit több tényező (pl. gazdasági átalakulás, a szuburbanizáció felerősödése, a közlekedés fejlődése) indukált. Az egyes településeket különbözőképp érintette a belső vándorlás intenzívebbé válása, aminek demográfiai szempontból is vannak „nyertesei” és „vesztesei”. Az előbbiekhez sorolható az osztrák határ közelében fekvő, mintegy 63 ezer fős város, Sopron is, amely az egyik legnépszerűbb célpont az országon belül vándorlók körében. Tanulmányunkban egyrészt Sopron szerepét értékeljük a belföldi migrációban, bemutatva azt, hogy a belső vándorlás különböző típusai hogyan járultak hozzá a város vándorlási nyereségéhez. Empirikus kutatásra alapozva arra keresünk választ, hogy kik a Sopronba bevándorlók, és hogy van-e lényeges különbség a bevándorlók jellemzőiben attól függően, hogy a legutóbbi gazdasági válság előtt vagy után érkeztek a városba. Az elmúlt évtizedekben folyamatosan gyarapodott a népesség Sopronban, miközben az ország egészében és sok városában fogyott. A növekedés legfőbb forrása a vándorlási többlet volt, különösen az ezredforduló után. 1990 és 2016 között közel 13 ezer fős vándorlási nyereségre tett szert a város, elsődlegesen az ideiglenes bevándorlásból. A nagyarányú bevándorlás számos okra vezethető vissza (pl. a nyugati határ menti fekvés felértékelődése 1990 után, kedvezőbbé vált közlekedési kapcsolatok, relatíve közeli fekvés az osztrák fővároshoz és Burgenland északi fejlettebb településeihez, az osztrák munkavállalási korlátozás feloldása). A felmérés tapasztalatai igazolták, hogy a gazdasági válság markáns fordulatot hozott az ezredforduló után Sopronba bevándorlók összetételében, munkapiaci ismérveiben és térkapcsolataiban. A 2009 után megfigyelhető új, kedvezőtlen trendek a helyi társadalomban is mélyreható változásokhoz vezethetnek.

A tanulmány célja az éghajlatváltozás példáján vizsgálat tárgyává tenni a tudás létrehozásának, átalakításának, közzétételének hazai virtuális tereit, feltérképezni, hogy milyen csomópontok, kulcsszereplők vannak a tudástermelési folyamatban. Felvázolható-e az éghajlatváltozásról való tudás webes hálózata, ennek közösségei? Mik a tudásközlők motivációi? Melyek a tudásközlők főbb törekvései, illetve az éghajlatváltozás lokalizálásának gyakorlatai, azaz hogyan lesz helyi tudássá a klímaváltozás az internet segítségével? A vizsgálatok elméleti megalapozásához az internet szerepét a tudás és a tudomány, illetve a tudás és a társadalom viszonyában elemeztem, így érintve az átalakuló olvasás földrajzát, az e-tudomány kialakulását, a tudományok változó episztemikus kultúráját, a demokratizálódás révén formálódó kibővített ellenőrző közösségeket, a tudáshoz való hozzáférhetőség és a szakértőiség kérdését. Az elemzésekhez a Google segítségével végeztem internetes tartalomkeresést, és ennek bázisán az Issue Crawler programmal térképeztem fel a webes témahálózatokat az éghajlatváltozásról. A vizsgálatoknak több tanulsága vehető fontolóra. A klímaváltozás hazánkban ugyan fontos környezeti üggyé vált, azonban a témát tárgyaló honlapok hálózati szervezettsége, valamint linkelési, internetes hivatkozási kultúrája alacsony fokú, s inkább a külföldi (mindenekelőtt az IPCC – Intergovernmental Panel on Climate Change) tudományos és hírforrások adják az alapját a hazai tudástermelésnek. A hazai tudományos intézmények jobbára kimaradnak az internetes diskurzusból, rejtve maradnak az internetet böngészők szeme elől. Vizsgálatom több példát hozott arra, hogy az éghajlatváltozás globális problémáját hogyan kísérlik meg lokalizálni, hazai viszonyokra adaptálni, így formálva tulajdonképpen virtuális helyi tudást az éghajlatváltozásról.

Sopront a rendszerváltozás nyerteseként tartja számon a köztudat. A városon belül azonban vannak területi feszültségek társadalmilag, gazdaságilag hátrányos helyzetű, leromlott területek. Ezek közé tartoznak a barnaövezetek, amelyek egy viszonylag vontatott szocialista iparosítást követő gyors dezindusztrializációs folyamat eredményeképpen jöttek létre, főképp a város rosszul megközelíthető tradicionális északnyugati iparterületén. Az összeomlott szocialista vállalati telephelyek életben tartásához a terjeszkedő tercier funkciók járultak hozzá, főképpen a jó forgalmi helyzetű belváros közeli területek alakultak át roppant gyorsasággal: szanálásuk után lakások, bevásárlóközpontok épültek A bamamezős átalakulás tehát máig spontán az ingatlanpiaci folyamatok mentén zajlik. A hiányos önkormányzati szerepvállalást mindössze a rendezési tervek állította keretek jelentik, a várospolitika kezében kevés az eszköz (tulajdon, tőke, stratégia) az irányított barnamezős rehabilitációhoz. Így ezidáig az ipari örökségvédelem kérdése is háttérbe szorult, félő, hogy kellő akarat és szándék híján a bonyolult tulajdonviszonyok közé, vagy éppen a nagybefektető kezébe került, bb sorsra érdemes ipari örökség az enyészeté lesz.

Tanulmányunkban Budapest térségében statisztikai módszereket felhasználva vizsgáltuk meg az egyes nyugati példákban tapasztalható központ-bal, szuburbia-jobb pártpreferencia-modell érvényességét, amelyet több területi és módszertani közelítés után elvetettünk. Az eltérő hazai fejlődés oka abban lehet, hogy a magyarországi jobb és bal oldali pártok, s különösen az SZDSZ, a nyugati demokráciák pártjaitól eltérő szavazóbázissal rendelkeznek, ami a hazai párttörténelemben a rövid, ám viharos rendszerváltás utáni időszakban gyökeredzik. Másfelől arra is utalást kaptunk, hogy a magyar szuburbanizációs folyamattal jelenleg az egykori rurális terek, az agglomerációs települések erős átalakítása folyik, azaz a szuburbán zónákban nem érvényesül a szomszédsági hatás, hanem a kiköltözők a magukkal hozott politikai mintákat őrzik meg. Lehetséges azonban, hogy e tendencia idővel átbillen, s a pártrendszer stabilizálódása, a párt-ideológiai paletta letisztulása esetén Magyarországon is kialakul a helyi társadalmak politikai szembenállása a központi város és környezete között.

A tanulmány a két dunántúli nagyváros példáján mutatja be a történelmi városfelújítás főbb múltbeli eseményeit, eredményeit, a történelmi belvárosok jelenbeli helyzetét, mind napjaink városfejlődési folyamataiban, mind a városok életében betöltött szerepük szerint. A szerző fő megállapítása, hogy a történelmi belvárosok megújítása egyfelől a rendszerváltozást megelőző műemlékvédelmi munkák által kijelölt iránytól meghatározott, másfelől a helyi önkormányzatok szerepvállalásától – elsősorban felsőbb kormányzati szintek által determinált – lehetőségeitől függ. A történelmi városrészek felújításának folyamata mindenképpen (kormányzati) újragondolást igényel, illetve a szereplők együttműködését, a források és eszközök koncentrálását, amely hozzájárulhat a műemlékek, illetve az épített örökség versenyképességéhez, mind a lakó-, mind a gazdasági funkciók tekintetében. Több konfliktus feloldásra vár tehát, így az, hogy látszólag csak az új építésű épületek hoznak megújulást a történelmi belvárosokba, illetve a műemlékek szociális bérház funkciója. Mindezek ugyanis már rövidtávon is fenntarthatatlanná tehetik a „történelmi városrész"-t.

A hely szelleme széles körben elterjedt, kizárólag egy tudományhoz, tudományághoz nem kötődő kifejezés. A szépirodalmi témájú írásokon túl megtalálható a posztmodern építészet és a szociológia fogalomrendszerében is. A dolgozat célja az egyes fogalmi megközelítések bemutatása mellett a genius loci értelmezése a regionális tudomány rendszerében, illetve jelentéstartalmának elválasztása a behaviorista földrajz „településimage" és „sense of place" (helyérzet) fogalmától.