Search

Jelen tanulmány egyrészt feleleveníti a kozmopolita Európa ideáját, vagyis Ulrich Beck és Edgar Grande azon koncepcionális törekvését, amellyel új, társadalomelméletileg megalapozott, modernizációs hátteret adtak az Európai Unió (EU) újragondolásának, másrészt empirikusan is megvizsgálja, hogy vajon az európai társadalmak mennyire állnak készen erre a kozmopolita fordulatra. Az írás első része áttekinti a kozmopolita Európa elképzelését, kettős perspektívában: egyfelől a késő modernitás tendenciáinak és folyamatainak, másfelől az EU fennálló politikai konstellációjának lencséjén keresztül. A tanulmány második része empirikus adatelemzés keretében, komparatív módon vizsgálja, hogy különböző európai társadalmak mennyiben követik azt a késő modern gondolkodásmódot, amely egy kozmopolita fordulat előfeltétele lehet. Eredményeink szerint Kelet-Európában, köztük Magyarországon, javarészt nem tapasztalható ilyen szemléletváltás – az emberek hiába érzik európaiaknak magukat, más ez az azonosulás, mint az EU észak- és nyugat-európai tagállamaiban.

Esszénkben újszerű perspektívában értelmezzük a bizalom koncepcióját, két fogalom-mal – az emberség és a tágasság elméleti mondanivalójával – kiegészítve a szakiroda-lomban jellemző érveléseket. Célunk ezen újragondolás által az, hogy az eddiginél átfo-góbb lencsén keresztül lássuk a bizalom/bizalmatlanság problematikáját, s felismerjük e jelenség generatív dinamikáit mind az egyén társas érintkezései, mind az én önalakítása vonatkozásában, illetve ezek összefüggése tükrében az individuális és társadalmi sza-badságtörekvések egybekapcsolódása tekintetében is. Mondanivalónkat nem a sziszte-matikus elméletadás módszerével bontjuk ki, hanem az esszéforma szubjektív közvet-lenségével. Így kívánjuk az absztrakt problémát mindenki számára életközelivé tenni, merthogy senki sem érintetlen e kérdésben. Hogy mennyire nem, azt az írásunk máso-dik részében további szubjektív tapasztalatokkal próbáljuk érzékeltetni, amikor is a bi-zalmatlan gyerek iskolai nehézségeiről, illetve az iskolapszichológus dilemmáiról érte-kezünk. Miközben a korlátozott feltételek miatt gyakorta a kívántnál és a szándékoltnál kevesebbet tud megtenni a szakember annak érdekében, hogy a gyerekek szenvedés-élményeit elviselhetővé tegye, az odafordulás embersége által mégis megteremti a tá-gasság kölcsönös élményét. Érvelésünk tükrében ez sokszor fontosabb, elképzelhetet-lenül fontosabb, mint azt gondolnánk.

A tanulmány kiindulópontja az, hogy a koronavírus miatti járvány fokozottan érinthették azokat, akik már a krízisperiódus előtt is fizikai/lelki egészségi problémákkal küzdöttek, társas kapcsolataikat tekintve elszigeteltek voltak, és/vagy az anyagi lehetőségeik tükrében megélhetési nehézségekkel birkóztak. Az ezen élethelyzetetekben lévők okkal tekinthetők veszélyeztetetteknek, különösen egy olyan járványidőszakban, amely az említett nehézségeket fokozza. Evidencia, hogy ezen élethelyzetek megterhelőek az egyének számára, miként az is könnyen belátható: a nevezett problémákkal küzdők társadalmi szintű aránya hatással van az adott ország kilátásaira. Ez az egyéni és társadalmi hatás természetesen értelmezhető közvetlenül, de megragadható úgy is, mint ami befolyásolja az egyén bizalmát, társadalmi szinten a bizalom kultúráját. Kézenfekvő annak a magyarázata, hogy miért a bizalmat kívánja a nevezett problémákkal összefüggésbe hozni a tanulmány: a fizikai és lelki egészség, a társas kapcsolatok, illetve az anyagi boldogulás terén mutatkozó egyéni nehézségek káros hatással vannak a társadalmi együttélés szövetére, holott éppen igényelnék azt, mint a segítő támogatás alapját. Ezen elméleti feltételezést teszi megragadhatóvá a bizalom, egész pontosan Sztompka érvelése a bizalom kultúrájáról, amely koncepciót felhasználva empirikusan is vizsgálható kérdéseket kapunk. A tanulmányban közölt eredmények megerősítik, hogy a nevezett kedvezőtlen élethelyzetek valóban aláássák az egyén bizalmát, miközben az is világosan kiderül: azon társadalmakban, ahol magas az ilyesféle problémáktól érintettek aránya, ott alacsonyabb a bizalom szintje. Noha az elméleti összefüggések igazolására használt adatok még a járvány előtti időszakból valók, ám a tanulmány okfejtése alapján bizonyosan állíthatjuk: ha közben növekedett a veszélyeztetettek száma, e tendencia mindenképpen káros hatással van az egyén bizalmán túl a megfelelő társadalmi működéshez szükséges bizalom kultúrájára is.

A tanulmány baranyai polgármesterek körében végzett kérdőíves kutatás eredményeit mutatja be. A vizsgálat célja a kistelepülési vezetők társadalmi tőkéjének felmérése volt, személyes kapcsolatrendszerük, valamint az interperszonális és az intézményekbe vetett bizalmuk feltárásával. A kutatás kiindulópontja az az állítás, hogy az eddigi (lakossági) vizsgálatok eredményei szerint Magyarországon a személyek közötti bizalom − európai összehasonlításban – kiegyenlítetlen mintázatú: az embertársak felé mutatott általános bizalom átlag alatti, miközben a családtagokba, közeli ismerősökbe vetett partikuláris bizalom igen magas szintű. Ezen egyenlőtlenség a társas kapcsolatok kialakítását, ápolását, fenntartását és funkcióját is befolyásolja. Többek között ennek következményeként értelmezhető az informális érintkezési mechanizmusok térnyerése. Kutatásunk azt jelzi, hogy a magyar társadalom általános kapcsolatérzékenysége a kistelepülési polgármesterek körében is jellemző. A polgármesterek többsége viszonylag kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, miközben az intézményekbe vetett bizalmuk szintje alacsony, a személyközi bizalmuk vonatkozásában pedig egyensúlyhiány figyelhető meg. A kapcsolatok kiterjedtsége kizárólag a partikuláris bizalommal függ össze, vagyis azokra vonatkozik, akik ismerőseikben jobban bíznak. Ez azt jelenti, hogy a kiterjedtebb személyes kapcsolatháló alapja nem az embertársakba vetett bizalom, hanem valamilyen partikuláris kötődés, ami felveti a be- és elzárkózó, klikkszerű együttműködések és az informális érintkezések előnyben részesítésének lehetőségét.

The struggle against climate change will not be successful without a sufficient level of collective action. However, a necessary precondition for this is the existence of trust between people. The literature on trust and attitudes to climate change is displaying a growing tendency, and today the results of numerous empirical studies are available. Although, for the time being, on the basis of these studies, we only have a fragmented picture from which it appears that trust is having a significant effect on attitudes to climate change at both the micro and macro levels. The current paper tries to progress on this path and reveal the role of trust in various dimensions of the attitude to climate change using the data of the European Social Survey originating from 22 countries. The results show that while climate change beliefs and climate concern display no relationship with trust, neither on the individual or national level, trust does have a clear effect on the feeling of individual responsibility in connection with climate change and on support for the various policy measures. In addition, it is also investigated whether the effect of trust can be shown to exist in the relationships between climate concern and the feeling of individual responsibility, and climate concern and policy support. The results show that in both cases the relationship is stronger in those countries characterized by a higher level of social trust.

The paper presents a multi-theoretical argument by linking the mid-range concepts of risk and trust to some core, classical approaches of rural sociology. The main assumption is that risk and trust, two essential features of social interactions in late modernity are influenced by the rural and urban forms of coexistence. Based on the typological grand theories of early rural sociology, countryside-like milieu reduces risks, and by this, supports the individual abilities of showing trust. The paper analyzes this assumption on European countries’ data through a quantitative empirical inquiry. The findings do not strengthen the basic hypothesis which conclusion suggests that the classical typological approach of rural sociology should be seen through a critical lens – just as the new theoretical interpretations from the field recommend it.

Territorial capital is a relatively new concept. Its first appearance dates back to the early 2000s (some say 1999, others 2001). In the beginning, it was not a strictly scientific term, more like an approach to development policy. Roberto Camagni was the first (and also, so far, the last) who made efforts to elaborate a comprehensive definition of territorial capital and the taxonomy of its components. Owing to his theoretical endeavor a model evolved which is capable – according to the author – to measure the contribution of territorial capital to regional growth. The model is based on Camagni’s earlier works and other similar concepts such as the innovative milieu. The three-by-three matrix of the model is divided into two parts: the “traditional square” and the “innovative cross”. The former encompasses “the classes of sources of territorial capital usually cited by regional policy schemes” – as Camagni states. These “traditional” territorial capital components are different forms of material capital goods, human capital and social capital. Against these, the innovative cross contains “more interesting and innovative elements on which new attention should be focused” – as the author underlined. These components are – among others – relational capital, different types of cooperation networks and forms of partnerships guided by good governance. The focus of Camagni’s approach is on the relational and cognitive nature of these components which are indicated as crucial factors of regional performance. The paper points out some contradictions in Camagni’s theoretical model focusing on the “relationality” and other essentially social capital elements. Our most important statement is that the separation of traditional square and innovative cross is not possible. More precisely, we state that the components of innovative cross do not work independently from social capital. The output of the operation of these so-called innovative, relational elements depends on the combination and the condition of different social capital elements in the given territory. However, Camagni’s concept does not care enough about the complexity of social capital. First, it tries to skip the disputed question of individuality and collectivity in relation to the features of social capital. Secondly, it remains silent on a point of the dark side, the negative consequences of “relationality” although this is a relevant problem, especially in the context of new EU member states. And finally, it cannot escape the tautological risks which Portes and Durlauf mentioned in their works about the challenges of social capital. Camagni’s concept is a clear example of this issue.

This paper investigates socio-cultural differences among European countries. The theoretical roots of our defined socio-cultural dimensions are elaborated in a multidisciplinary field. According to the considerable scientific literature, various sociocultural aspects such as trust, tolerance, civic norms and social networks have a serious impact on the development potential of a country or a region. We empirically tested the characteristics of these socio-cultural aspects on the European Social Survey database. The main conclusion of the paper is that there is a definite socio-cultural cleavage between the northern/western and the Central and Eastern European countries.

This article aims to present on the one hand the challenges the new-born State of Israel faced in 1948 (creating sustainable structures for housing, various social services, education, employment, food-security, healthcare, etc.) in addition to the absorption of Jewish refugees, including Holocaust survivors and tens of thousands of Jews from Muslim countries who had to leave their homes because anti-Zionist and anti-Semitic incidents became regular there, and on the other, to emphasise the social and territorial disparities which were not decreased, not even stabilised despite the comprehensive resettlement and economic programmes during the 1950s and 1960s launched by consecutive governments, as well as to point out the complex efforts for social integration. The first part of the article presents the enormous immigration waves just after the establishment of the state in detailed numbers, during the Independence War (1948–49) and in the early fifties, when, in fact, the population of Israel had doubled. After the illustration of the basic demographic changes, the next part deals with the above mentioned challenges and with the social conflicts which emerged between the mainly Ashkenazi community (of European and American descent) – deeply Zionist-motivated, wealthier, better educated, socially more integrated, more influential in a political context – and the new-comer Sephardi (Mizrahi) immigrants from North Africa and the Middle East, much of them without any perspective and hopeless, at least disappointed. Although the national institutions, their rights and powers, exact functions were undefined or non-existent at the time, just as the whole structure of public services and the central government had no financial resources available mainly because of having to defend the new-born state against the Arab invasions, it was clear that those serious difficulties needed comprehensive, state-organised solutions. The first actions of the central government were mostly stop-gap, ill prepared measures with chaotic practical implications. However, in the early fifties, well-planned, but lastly unsustainable regional and economic development programmes, as well as resettlement projects became typical which might – at most – have been suitable for a short transitional phase. The second part of the article analyses the social and territorial consequences of these complex state-controlled interventions, the reasons behind the non-decreasing disparities, the negative impact of marginalisation on the Sephardic (Mizrahi) community, the problems created by the imbalanced industrialisation of Northern and Southern Israel, the challenges of uprooting and resettlement, as well as the drawbacks of the centralised spatial development, planning and governance structures.

The paper is based on a research project launched in 2012. The objective was to analyse, from a political science perspective, the main factors and circumstances of the process of territorial governance reform attempts before 2010, and the turning point after starting a strongly centralised model. The focus of the research was not so much on the objectives of the reforms, but rather on the context and the actors of the reform processes. It was presumed that the defeat of decentralisation could be explained by the weakness of the actors to preserve the formerly strong positions of local governments. The research hypothesised that, following the transition years, the gradually fading enthusiasm of parliamentary and party-political elites contributed to the failures of correctional reforms and to the limitation of institutional guarantees for safeguarding the interests of local governments. Municipalities were gradually being confined to a subaltern role in the power structure, and in addition to the loss of a significant share of their competencies and resources, their support on behalf of the local communities has also declined., Rad se temelji na rezultatima istraživačkog projekta pokrenutog 2012. godine. Cilj je projekta bio provesti politološku analizu glavnih čimbenika i uvjeta u kojima se pokušavalo reformirati lokalno upravljanje u razdoblju prije 2010. te analizirati primjenu naglašeno centraliziranog modela i zaokreta koji je potom uslijedio. Rad nije toliko usmjeren postizanje svrha i ciljeva reformi koliko na njihov kontekst i sudionike u samome procesu. Pretpostavlja se da se neuspjeh decentralizacije može objasniti time da sudionici u procesu nisu bili dovoljno snažni kako bi održali ranije čvrstu poziciju lokalne samouprave. Autori polaze od hipoteze da je nakon tranzicijskog razdoblja došlo do postupnog gubitka entuzijazma parlamentarnih i stranačkih elita, što je nadalje pridonijelo neuspjehu reformi i ograničenju institucionalnih garancija koje su štitile interese lokalnih vlasti. Lokalne su jedinice postupno podređene u strukturi moći. Osim što su izgubile značajan dio nadležnosti i sredstava, podrška zajednica lokalnog stanovništva lokalnim vlastima također se znatno istopila.

Izrael innovációs rendszerének teljesítménye összességében, valamint indikátoronként vizsgálva is több mint figyelemre méltó. GDP-arányosan évek óta a zsidó állam költi a legtöbbet kutatási, fejlesztési és innovációs szektorára, miközben e ráfordításai egy főre vetítve is kimagaslóak. Tízezer főre kalkulálva Izraelben dolgozik a legtöbb tudományos szakember, s a millió lakosra jutó bejegyzett nemzetközi szabadalmak száma alapján szintén a világ élmezőnyéhez tartozik a zsidó állam. Ebből következően nem meglepő, hogy az innovációs versenyképességi indexek alapján Izrael a top 10 tagja. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az izraeli innovációs rendszert és politikát, részletezze a legfontosabb intézmények funkcióit, hangsúlyozza a strukturális mechanizmusok komplexitását.