Search

A tanulmány kiindulópontja az, hogy a koronavírus miatti járvány fokozottan érinthették azokat, akik már a krízisperiódus előtt is fizikai/lelki egészségi problémákkal küzdöttek, társas kapcsolataikat tekintve elszigeteltek voltak, és/vagy az anyagi lehetőségeik tükrében megélhetési nehézségekkel birkóztak. Az ezen élethelyzetetekben lévők okkal tekinthetők veszélyeztetetteknek, különösen egy olyan járványidőszakban, amely az említett nehézségeket fokozza. Evidencia, hogy ezen élethelyzetek megterhelőek az egyének számára, miként az is könnyen belátható: a nevezett problémákkal küzdők társadalmi szintű aránya hatással van az adott ország kilátásaira. Ez az egyéni és társadalmi hatás természetesen értelmezhető közvetlenül, de megragadható úgy is, mint ami befolyásolja az egyén bizalmát, társadalmi szinten a bizalom kultúráját. Kézenfekvő annak a magyarázata, hogy miért a bizalmat kívánja a nevezett problémákkal összefüggésbe hozni a tanulmány: a fizikai és lelki egészség, a társas kapcsolatok, illetve az anyagi boldogulás terén mutatkozó egyéni nehézségek káros hatással vannak a társadalmi együttélés szövetére, holott éppen igényelnék azt, mint a segítő támogatás alapját. Ezen elméleti feltételezést teszi megragadhatóvá a bizalom, egész pontosan Sztompka érvelése a bizalom kultúrájáról, amely koncepciót felhasználva empirikusan is vizsgálható kérdéseket kapunk. A tanulmányban közölt eredmények megerősítik, hogy a nevezett kedvezőtlen élethelyzetek valóban aláássák az egyén bizalmát, miközben az is világosan kiderül: azon társadalmakban, ahol magas az ilyesféle problémáktól érintettek aránya, ott alacsonyabb a bizalom szintje. Noha az elméleti összefüggések igazolására használt adatok még a járvány előtti időszakból valók, ám a tanulmány okfejtése alapján bizonyosan állíthatjuk: ha közben növekedett a veszélyeztetettek száma, e tendencia mindenképpen káros hatással van az egyén bizalmán túl a megfelelő társadalmi működéshez szükséges bizalom kultúrájára is.

A tanulmány baranyai polgármesterek körében végzett kérdőíves kutatás eredményeit mutatja be. A vizsgálat célja a kistelepülési vezetők társadalmi tőkéjének felmérése volt, személyes kapcsolatrendszerük, valamint az interperszonális és az intézményekbe vetett bizalmuk feltárásával. A kutatás kiindulópontja az az állítás, hogy az eddigi (lakossági) vizsgálatok eredményei szerint Magyarországon a személyek közötti bizalom − európai összehasonlításban – kiegyenlítetlen mintázatú: az embertársak felé mutatott általános bizalom átlag alatti, miközben a családtagokba, közeli ismerősökbe vetett partikuláris bizalom igen magas szintű. Ezen egyenlőtlenség a társas kapcsolatok kialakítását, ápolását, fenntartását és funkcióját is befolyásolja. Többek között ennek következményeként értelmezhető az informális érintkezési mechanizmusok térnyerése. Kutatásunk azt jelzi, hogy a magyar társadalom általános kapcsolatérzékenysége a kistelepülési polgármesterek körében is jellemző. A polgármesterek többsége viszonylag kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, miközben az intézményekbe vetett bizalmuk szintje alacsony, a személyközi bizalmuk vonatkozásában pedig egyensúlyhiány figyelhető meg. A kapcsolatok kiterjedtsége kizárólag a partikuláris bizalommal függ össze, vagyis azokra vonatkozik, akik ismerőseikben jobban bíznak. Ez azt jelenti, hogy a kiterjedtebb személyes kapcsolatháló alapja nem az embertársakba vetett bizalom, hanem valamilyen partikuláris kötődés, ami felveti a be- és elzárkózó, klikkszerű együttműködések és az informális érintkezések előnyben részesítésének lehetőségét.

Territorial capital is a relatively new concept. Its first appearance dates back to the early 2000s (some say 1999, others 2001). In the beginning, it was not a strictly scientific term, more like an approach to development policy. Roberto Camagni was the first (and also, so far, the last) who made efforts to elaborate a comprehensive definition of territorial capital and the taxonomy of its components. Owing to his theoretical endeavor a model evolved which is capable – according to the author – to measure the contribution of territorial capital to regional growth. The model is based on Camagni’s earlier works and other similar concepts such as the innovative milieu. The three-by-three matrix of the model is divided into two parts: the “traditional square” and the “innovative cross”. The former encompasses “the classes of sources of territorial capital usually cited by regional policy schemes” – as Camagni states. These “traditional” territorial capital components are different forms of material capital goods, human capital and social capital. Against these, the innovative cross contains “more interesting and innovative elements on which new attention should be focused” – as the author underlined. These components are – among others – relational capital, different types of cooperation networks and forms of partnerships guided by good governance. The focus of Camagni’s approach is on the relational and cognitive nature of these components which are indicated as crucial factors of regional performance. The paper points out some contradictions in Camagni’s theoretical model focusing on the “relationality” and other essentially social capital elements. Our most important statement is that the separation of traditional square and innovative cross is not possible. More precisely, we state that the components of innovative cross do not work independently from social capital. The output of the operation of these so-called innovative, relational elements depends on the combination and the condition of different social capital elements in the given territory. However, Camagni’s concept does not care enough about the complexity of social capital. First, it tries to skip the disputed question of individuality and collectivity in relation to the features of social capital. Secondly, it remains silent on a point of the dark side, the negative consequences of “relationality” although this is a relevant problem, especially in the context of new EU member states. And finally, it cannot escape the tautological risks which Portes and Durlauf mentioned in their works about the challenges of social capital. Camagni’s concept is a clear example of this issue.

This article aims to present on the one hand the challenges the new-born State of Israel faced in 1948 (creating sustainable structures for housing, various social services, education, employment, food-security, healthcare, etc.) in addition to the absorption of Jewish refugees, including Holocaust survivors and tens of thousands of Jews from Muslim countries who had to leave their homes because anti-Zionist and anti-Semitic incidents became regular there, and on the other, to emphasise the social and territorial disparities which were not decreased, not even stabilised despite the comprehensive resettlement and economic programmes during the 1950s and 1960s launched by consecutive governments, as well as to point out the complex efforts for social integration. The first part of the article presents the enormous immigration waves just after the establishment of the state in detailed numbers, during the Independence War (1948–49) and in the early fifties, when, in fact, the population of Israel had doubled. After the illustration of the basic demographic changes, the next part deals with the above mentioned challenges and with the social conflicts which emerged between the mainly Ashkenazi community (of European and American descent) – deeply Zionist-motivated, wealthier, better educated, socially more integrated, more influential in a political context – and the new-comer Sephardi (Mizrahi) immigrants from North Africa and the Middle East, much of them without any perspective and hopeless, at least disappointed. Although the national institutions, their rights and powers, exact functions were undefined or non-existent at the time, just as the whole structure of public services and the central government had no financial resources available mainly because of having to defend the new-born state against the Arab invasions, it was clear that those serious difficulties needed comprehensive, state-organised solutions. The first actions of the central government were mostly stop-gap, ill prepared measures with chaotic practical implications. However, in the early fifties, well-planned, but lastly unsustainable regional and economic development programmes, as well as resettlement projects became typical which might – at most – have been suitable for a short transitional phase. The second part of the article analyses the social and territorial consequences of these complex state-controlled interventions, the reasons behind the non-decreasing disparities, the negative impact of marginalisation on the Sephardic (Mizrahi) community, the problems created by the imbalanced industrialisation of Northern and Southern Israel, the challenges of uprooting and resettlement, as well as the drawbacks of the centralised spatial development, planning and governance structures.