A néprajztudomány által gyűjtögetésnek nevezett tevékenységgel összeszedett fűzvesszőkből font használati tárgyakat, különböző célra szolgáló kosarakat a hagyományos parasztcsaládban elsősorban a férfiak készítették. A 18. század végén, Erdélyből menekült székelyek által alapított Pusztina magyar lakossága kevés és gyönge minőségű földje miatt különösen rá volt utalva erre a sokak által háziiparként űzött mesterségre, vagyis inkább a cserekereskedelmére. Minél kevesebb földje volt valakinek, annál inkább rászorult a kosaraiért cserélt terményekre, főleg az étkezési és takarmányozási célokat szolgáló kukoricára. A vizek mellett nőtt füzesek vesszőit maguk gyűjtötték, hántolták, válogatták, szükség esetén hasították, használat előtt áztatták, majd speciális tudásukkal különböző célra szolgáló kosarakká fonták. Az értékesítés részben helyben, részben saját vagy bérelt lófogattal, távolabbra vasúttal történt. A kosárfonáshoz a legegyszerűbb szerszámokat, kést (újabban metszőollót), kovács készítette hántoló vasat, és maguk faragta vesszőhasítót használtak. A cserélő utakon egy kosárért rendszerint annyi csöves kukoricát kaptak, amennyi kétszer, vagy annyi szemest, ami másfélszer fért bele.