Search

Jelen tanulmány a Pécsi Tudományegyetem hallgatóinak Európához fűződő viszonyulásait igyekszik feltárni, kérdőíves módszerrel, különböző dimenziókra fókuszálva. Az írás bevezetője, empirikus vizsgálatok eredményeire támaszkodva, tömören összefoglalja a magyar lakosság Európa-képének főbb ismérveit. A saját adatok elemzése a kérdőív tematikai blokkjai szerint történik, a legegyszerűbb leírói statisztikákat alkalmazva. Az eredmények bemutatása az érzelmi kötődéssel kezdődik, majd az azonosságtudat vállalása, illetve az integrációról alkotott vélekedések elemzése következik. Bizonyos dimenziókat az elemzés szélesebb társadalmi kontextusban is tárgyal. E blokk eredményei azt tükrözik, hogy a diákok erősen kötődnek Európához, támogatják az integráció mélyülését, s fontosnak ítélik az EU-tagságot. A következő blokkból kiderül, hogy a hallgatóknak szilárd bizalma van az EU-s intézményekben, ösztönzik bizonyos szakpolitikák integrációját, ugyanakkor bizonytalanok annak kapcsán, mely kormányzati szinten összpontosuljanak a legfőbb jog- és hatáskörök. Végezetül az utolsó blokk a koronavírus-járványra és az EU intézkedéseire koncentrál. E rész eredményei szerint a diákok közös, uniós kihívásként értelmezik a járványt, s hisznek abban, hogy az EU sokat tett a járvány megfékezéséért

Jelen tanulmány a Pécsi Tudományegyetem (PTE) oktató és kutató munkatársainak értékpreferenciáit vizsgálja Shalom S. Schwartz „alapvető emberi értékek” koncepcióját felhasználva. Schwartz tíz alapértéket különböztet meg, melyek dinamikus kölcsönhatásban állnak egymással. Az oktatók-kutatók jellemző értékprioritásainak feltárása lehetőséget teremt arra, hogy a szerzők következtetéseket vonjanak le a PTE társadalmi-gazdasági hatásaival kapcsolatban, illetve azzal össze- függésben: az oktatók-kutatók motivációi vajon tudják-e kellőképpen támogatni az egyetem önmagán túlmutató szerepvállalásait? Elemzésük fontos része az összehasonlító perspektíva, melynek során az oktatók-kutatók értékpreferenciáit a különböző európai térségekre, illetve a magyar társadalom egészére jellemző mintázatokkal vetik össze. Eredményeik azt mutatják, hogy a PTE munkatársainak értékei, motivációi megfelelő alapot biztosítanak az egyetem hatékony regionális szerepvállalása szempontjából.

A tanulmány az embertársakba vetett bizalom elméleti alapjait vázolja fel. A jelenség nem újszerű a bizalomkutatás terén, hiszen az ismeretlen mások felé érzett bizalom mind teoretikus, mind empirikus értelemben régóta vizsgált problémakör. Ami miatt újragondolása mégis indokolt, az elsősorban korunk változó világával, a késő modernitás előrehaladásával és a globalizáció felgyorsulásával magyarázható, amely folyamatok megváltoztatták az embertársainkhoz fűződő tapasztalatainkat és viszonyainkat. Az írás kiindulópontja a szituatív bizalomelméletek kritikája, amely kétségbe vonja, sok esetben egyenesen értelmetlennek tartja azt az állítást, hogy az egyén bizalommal lehet ismeretlen embertársaihoz. Az érvelés rámutat arra, hogy a szituatív bizalomelméletek miként értik félre a bizalommutatási hajlandóság és a bizalomérzés közötti alapvető különbséget, s miért következik mondanivalójukból, ha alaposan végiggondoljuk azokat, hogy az egyéneknek mégiscsak általában viszonyulniuk kell valahogyan, több vagy kevesebb bizalommal embertársaikhoz. Az írás második része átfogóan tárgyalja ezen emocionális viszonyulást, annak kialakulását, illetve hatását az egyén személyiségére, gondolkodásmódjára, bizalommutatási hajlandóságára. A tanulmány utolsó harmada kifejti, miért fontos, hogy az embertársakba vetett bizalom esetében markánsan megkülönböztessük az azonossággal való együvé tartozást és a mássággal való összetartozást, s miért az utóbbi az, amelynek a szakirodalomban eddig tárgyaltakhoz képest sokkal jelentőségteljesebb szerepet kell szánni az ismeretlen másokhoz való viszonyulás megértése tekintetében.

A tanulmány az úgynevezett standard bizalomkérdést teszi átfogó kritikai vizsgálat tárgyává, amelyet a bizalom kérdőíves mérésének leggyakrabban alkalmazott eszközeként tartanak számon. A kritikai fókusz a tartalmi érvényesség szempontjait követi, mégpedig olyan módon, hogy a standardon mért adatokat – a teljes mintára vonatkozóan és egyéni szinten is – összeveti egyéb, jól ismert kérdőíves eszközök, köztük a bizalomrádiusz, az ANES-kérdéssor és a bizalomindex eredményeivel. A tartalmi érvényesség e rendkívül átfogó, a bizalomkutatásban mindenképpen hiánypótlónak számító vizsgálatát saját felmérésből származó adatok teszik lehetővé. Az írás legfontosabb következtetése, hogy a standard bizalomkérdés túlságosan nagyvonalúan azonosítja be az ismeretlen mások felé – saját elmondásuk szerint – bizalmat érző válaszadókat, ugyanis a többi eszközzel összevetve rendre az derül ki, hogy ezek az elvileg magas bizalmú egyének jelentős arányban mégsem éreznek bizalmat az ismeretlenek irányába.

A tanulmány az embertársakba vetett bizalom, vagyis a legtágabban értelmezhető személyközi bizalom mérésére kifejlesztett kérdőíves eszközöket tekinti át, különböző adatbázisok mentén, s hosszabb időspektrumra vonatkozóan. A legnevesebb nemzetközi összehasonlító vizsgálatok többféle mérési megközelítést alkalmaznak az ismeretlen mások felé érzett bizalom megragadására. Ezek a közös elméleti háttér egy-egy sarkalatos dimenziójára támaszkodnak. Az alkalmazott kérdőíves eszközök ma már mind bevett, hagyományos módszereknek tekinthetők a szakirodalomban. Mindez lehetővé teszi, hogy az adatbázisok vonatkozó eredményeit összevessük, s az eszközök „működését” átfogóbban lássuk. A tanulmány különös figyelemmel Magyarországra végzi el ezt az áttekintést, hogy így a kérdőíves technikák tükrében képet alkothasson az embertársakba vetett bizalom hazai sajátosságairól.

A tanulmány arra teszt kísérletet, hogy új kérdőíves megközelítést ajánljon az embertársakba vetett bizalom jelenségének mérése kapcsán. A szakirodalomban számos kritika merül fel az ismeretlenek irányában érzett bizalom empirikus megragadása tekintetében. Ezekre az észrevételekre reflektáló, finomhangolási törekvések többsége pusztán kérdezéstechnikai, operacionalizálási, valamint statisztikai-módszertani válaszokra szorítkozik. Jelen tanulmány elméleti alapokból indul ki, amikor alternatív mérési megközelítést kínál. Teoretikus háttérként Piotr Sztompkának (1999) a bizalom kultúrájával kapcsolatban kifejtett érvrendszeréhez nyúl vissza. A felvázolt gondolatmenet a bizalom és a bizalomfunkciók összevont vizsgálatára koncentrál, vagyis a bizalomérzést, illetve annak különféle, mikro- és makroszinten értelmezhető megnyilvánulási formáit együttesen kívánja elemezni. Az írás első része Sztompka koncepciójára támaszkodva elméletileg tárgyalja, miért előremutató bizonyos bizalomfunkciók számbavétele az embertársakba vetett bizalom megértése szempontjából. A továbbiakban pedig a tanulmány egy empirikus, meglévő ESS adatbázisokra épülő, összehasonlító statisztikai elemzést mutat be arról, hogyan lehetséges a bizalom ilyesféle komplexebb mérését megvalósítani.

A tanulmányblokk bevezetője rámutat arra, hogy az embertársakba vetett bizalom, tehát az egyének ismeretlen mások felé érzett bizalma, olyan alapvető fontosságú jelenség megértésére törekvő fogalom, amely nélkül a bizalomkutatás nem tud építkezni. Az írás röviden összefoglalja a szerzői kollektíva eddigi erőfeszítéseit és eredményeit e téma vizsgálata terén, továbbá előrevetíti a jelen tanulmányblokk célkitűzéseit.

Jelen tanulmány egyrészt feleleveníti a kozmopolita Európa ideáját, vagyis Ulrich Beck és Edgar Grande azon koncepcionális törekvését, amellyel új, társadalomelméletileg megalapozott, modernizációs hátteret adtak az Európai Unió (EU) újragondolásának, másrészt empirikusan is megvizsgálja, hogy vajon az európai társadalmak mennyire állnak készen erre a kozmopolita fordulatra. Az írás első része áttekinti a kozmopolita Európa elképzelését, kettős perspektívában: egyfelől a késő modernitás tendenciáinak és folyamatainak, másfelől az EU fennálló politikai konstellációjának lencséjén keresztül. A tanulmány második része empirikus adatelemzés keretében, komparatív módon vizsgálja, hogy különböző európai társadalmak mennyiben követik azt a késő modern gondolkodásmódot, amely egy kozmopolita fordulat előfeltétele lehet. Eredményeink szerint Kelet-Európában, köztük Magyarországon, javarészt nem tapasztalható ilyen szemléletváltás – az emberek hiába érzik európaiaknak magukat, más ez az azonosulás, mint az EU észak- és nyugat-európai tagállamaiban.

Esszénkben újszerű perspektívában értelmezzük a bizalom koncepcióját, két fogalom-mal – az emberség és a tágasság elméleti mondanivalójával – kiegészítve a szakiroda-lomban jellemző érveléseket. Célunk ezen újragondolás által az, hogy az eddiginél átfo-góbb lencsén keresztül lássuk a bizalom/bizalmatlanság problematikáját, s felismerjük e jelenség generatív dinamikáit mind az egyén társas érintkezései, mind az én önalakítása vonatkozásában, illetve ezek összefüggése tükrében az individuális és társadalmi sza-badságtörekvések egybekapcsolódása tekintetében is. Mondanivalónkat nem a sziszte-matikus elméletadás módszerével bontjuk ki, hanem az esszéforma szubjektív közvet-lenségével. Így kívánjuk az absztrakt problémát mindenki számára életközelivé tenni, merthogy senki sem érintetlen e kérdésben. Hogy mennyire nem, azt az írásunk máso-dik részében további szubjektív tapasztalatokkal próbáljuk érzékeltetni, amikor is a bi-zalmatlan gyerek iskolai nehézségeiről, illetve az iskolapszichológus dilemmáiról érte-kezünk. Miközben a korlátozott feltételek miatt gyakorta a kívántnál és a szándékoltnál kevesebbet tud megtenni a szakember annak érdekében, hogy a gyerekek szenvedés-élményeit elviselhetővé tegye, az odafordulás embersége által mégis megteremti a tá-gasság kölcsönös élményét. Érvelésünk tükrében ez sokszor fontosabb, elképzelhetet-lenül fontosabb, mint azt gondolnánk.

A tanulmány kiindulópontja az, hogy a koronavírus miatti járvány fokozottan érinthették azokat, akik már a krízisperiódus előtt is fizikai/lelki egészségi problémákkal küzdöttek, társas kapcsolataikat tekintve elszigeteltek voltak, és/vagy az anyagi lehetőségeik tükrében megélhetési nehézségekkel birkóztak. Az ezen élethelyzetetekben lévők okkal tekinthetők veszélyeztetetteknek, különösen egy olyan járványidőszakban, amely az említett nehézségeket fokozza. Evidencia, hogy ezen élethelyzetek megterhelőek az egyének számára, miként az is könnyen belátható: a nevezett problémákkal küzdők társadalmi szintű aránya hatással van az adott ország kilátásaira. Ez az egyéni és társadalmi hatás természetesen értelmezhető közvetlenül, de megragadható úgy is, mint ami befolyásolja az egyén bizalmát, társadalmi szinten a bizalom kultúráját. Kézenfekvő annak a magyarázata, hogy miért a bizalmat kívánja a nevezett problémákkal összefüggésbe hozni a tanulmány: a fizikai és lelki egészség, a társas kapcsolatok, illetve az anyagi boldogulás terén mutatkozó egyéni nehézségek káros hatással vannak a társadalmi együttélés szövetére, holott éppen igényelnék azt, mint a segítő támogatás alapját. Ezen elméleti feltételezést teszi megragadhatóvá a bizalom, egész pontosan Sztompka érvelése a bizalom kultúrájáról, amely koncepciót felhasználva empirikusan is vizsgálható kérdéseket kapunk. A tanulmányban közölt eredmények megerősítik, hogy a nevezett kedvezőtlen élethelyzetek valóban aláássák az egyén bizalmát, miközben az is világosan kiderül: azon társadalmakban, ahol magas az ilyesféle problémáktól érintettek aránya, ott alacsonyabb a bizalom szintje. Noha az elméleti összefüggések igazolására használt adatok még a járvány előtti időszakból valók, ám a tanulmány okfejtése alapján bizonyosan állíthatjuk: ha közben növekedett a veszélyeztetettek száma, e tendencia mindenképpen káros hatással van az egyén bizalmán túl a megfelelő társadalmi működéshez szükséges bizalom kultúrájára is.

A tanulmány baranyai polgármesterek körében végzett kérdőíves kutatás eredményeit mutatja be. A vizsgálat célja a kistelepülési vezetők társadalmi tőkéjének felmérése volt, személyes kapcsolatrendszerük, valamint az interperszonális és az intézményekbe vetett bizalmuk feltárásával. A kutatás kiindulópontja az az állítás, hogy az eddigi (lakossági) vizsgálatok eredményei szerint Magyarországon a személyek közötti bizalom − európai összehasonlításban – kiegyenlítetlen mintázatú: az embertársak felé mutatott általános bizalom átlag alatti, miközben a családtagokba, közeli ismerősökbe vetett partikuláris bizalom igen magas szintű. Ezen egyenlőtlenség a társas kapcsolatok kialakítását, ápolását, fenntartását és funkcióját is befolyásolja. Többek között ennek következményeként értelmezhető az informális érintkezési mechanizmusok térnyerése. Kutatásunk azt jelzi, hogy a magyar társadalom általános kapcsolatérzékenysége a kistelepülési polgármesterek körében is jellemző. A polgármesterek többsége viszonylag kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezik, miközben az intézményekbe vetett bizalmuk szintje alacsony, a személyközi bizalmuk vonatkozásában pedig egyensúlyhiány figyelhető meg. A kapcsolatok kiterjedtsége kizárólag a partikuláris bizalommal függ össze, vagyis azokra vonatkozik, akik ismerőseikben jobban bíznak. Ez azt jelenti, hogy a kiterjedtebb személyes kapcsolatháló alapja nem az embertársakba vetett bizalom, hanem valamilyen partikuláris kötődés, ami felveti a be- és elzárkózó, klikkszerű együttműködések és az informális érintkezések előnyben részesítésének lehetőségét.

The struggle against climate change will not be successful without a sufficient level of collective action. However, a necessary precondition for this is the existence of trust between people. The literature on trust and attitudes to climate change is displaying a growing tendency, and today the results of numerous empirical studies are available. Although, for the time being, on the basis of these studies, we only have a fragmented picture from which it appears that trust is having a significant effect on attitudes to climate change at both the micro and macro levels. The current paper tries to progress on this path and reveal the role of trust in various dimensions of the attitude to climate change using the data of the European Social Survey originating from 22 countries. The results show that while climate change beliefs and climate concern display no relationship with trust, neither on the individual or national level, trust does have a clear effect on the feeling of individual responsibility in connection with climate change and on support for the various policy measures. In addition, it is also investigated whether the effect of trust can be shown to exist in the relationships between climate concern and the feeling of individual responsibility, and climate concern and policy support. The results show that in both cases the relationship is stronger in those countries characterized by a higher level of social trust.

Territorial capital is a relatively new concept. Its first appearance dates back to the early 2000s (some say 1999, others 2001). In the beginning, it was not a strictly scientific term, more like an approach to development policy. Roberto Camagni was the first (and also, so far, the last) who made efforts to elaborate a comprehensive definition of territorial capital and the taxonomy of its components. Owing to his theoretical endeavor a model evolved which is capable – according to the author – to measure the contribution of territorial capital to regional growth. The model is based on Camagni’s earlier works and other similar concepts such as the innovative milieu. The three-by-three matrix of the model is divided into two parts: the “traditional square” and the “innovative cross”. The former encompasses “the classes of sources of territorial capital usually cited by regional policy schemes” – as Camagni states. These “traditional” territorial capital components are different forms of material capital goods, human capital and social capital. Against these, the innovative cross contains “more interesting and innovative elements on which new attention should be focused” – as the author underlined. These components are – among others – relational capital, different types of cooperation networks and forms of partnerships guided by good governance. The focus of Camagni’s approach is on the relational and cognitive nature of these components which are indicated as crucial factors of regional performance. The paper points out some contradictions in Camagni’s theoretical model focusing on the “relationality” and other essentially social capital elements. Our most important statement is that the separation of traditional square and innovative cross is not possible. More precisely, we state that the components of innovative cross do not work independently from social capital. The output of the operation of these so-called innovative, relational elements depends on the combination and the condition of different social capital elements in the given territory. However, Camagni’s concept does not care enough about the complexity of social capital. First, it tries to skip the disputed question of individuality and collectivity in relation to the features of social capital. Secondly, it remains silent on a point of the dark side, the negative consequences of “relationality” although this is a relevant problem, especially in the context of new EU member states. And finally, it cannot escape the tautological risks which Portes and Durlauf mentioned in their works about the challenges of social capital. Camagni’s concept is a clear example of this issue.

This paper investigates socio-cultural differences among European countries. The theoretical roots of our defined socio-cultural dimensions are elaborated in a multidisciplinary field. According to the considerable scientific literature, various sociocultural aspects such as trust, tolerance, civic norms and social networks have a serious impact on the development potential of a country or a region. We empirically tested the characteristics of these socio-cultural aspects on the European Social Survey database. The main conclusion of the paper is that there is a definite socio-cultural cleavage between the northern/western and the Central and Eastern European countries.

This article aims to present on the one hand the challenges the new-born State of Israel faced in 1948 (creating sustainable structures for housing, various social services, education, employment, food-security, healthcare, etc.) in addition to the absorption of Jewish refugees, including Holocaust survivors and tens of thousands of Jews from Muslim countries who had to leave their homes because anti-Zionist and anti-Semitic incidents became regular there, and on the other, to emphasise the social and territorial disparities which were not decreased, not even stabilised despite the comprehensive resettlement and economic programmes during the 1950s and 1960s launched by consecutive governments, as well as to point out the complex efforts for social integration. The first part of the article presents the enormous immigration waves just after the establishment of the state in detailed numbers, during the Independence War (1948–49) and in the early fifties, when, in fact, the population of Israel had doubled. After the illustration of the basic demographic changes, the next part deals with the above mentioned challenges and with the social conflicts which emerged between the mainly Ashkenazi community (of European and American descent) – deeply Zionist-motivated, wealthier, better educated, socially more integrated, more influential in a political context – and the new-comer Sephardi (Mizrahi) immigrants from North Africa and the Middle East, much of them without any perspective and hopeless, at least disappointed. Although the national institutions, their rights and powers, exact functions were undefined or non-existent at the time, just as the whole structure of public services and the central government had no financial resources available mainly because of having to defend the new-born state against the Arab invasions, it was clear that those serious difficulties needed comprehensive, state-organised solutions. The first actions of the central government were mostly stop-gap, ill prepared measures with chaotic practical implications. However, in the early fifties, well-planned, but lastly unsustainable regional and economic development programmes, as well as resettlement projects became typical which might – at most – have been suitable for a short transitional phase. The second part of the article analyses the social and territorial consequences of these complex state-controlled interventions, the reasons behind the non-decreasing disparities, the negative impact of marginalisation on the Sephardic (Mizrahi) community, the problems created by the imbalanced industrialisation of Northern and Southern Israel, the challenges of uprooting and resettlement, as well as the drawbacks of the centralised spatial development, planning and governance structures.

Izrael innovációs rendszerének teljesítménye összességében, valamint indikátoronként vizsgálva is több mint figyelemre méltó. GDP-arányosan évek óta a zsidó állam költi a legtöbbet kutatási, fejlesztési és innovációs szektorára, miközben e ráfordításai egy főre vetítve is kimagaslóak. Tízezer főre kalkulálva Izraelben dolgozik a legtöbb tudományos szakember, s a millió lakosra jutó bejegyzett nemzetközi szabadalmak száma alapján szintén a világ élmezőnyéhez tartozik a zsidó állam. Ebből következően nem meglepő, hogy az innovációs versenyképességi indexek alapján Izrael a top 10 tagja. Jelen tanulmány célja, hogy bemutassa az izraeli innovációs rendszert és politikát, részletezze a legfontosabb intézmények funkcióit, hangsúlyozza a strukturális mechanizmusok komplexitását.